Bemutatkozás
„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.”
Márai Sándor: Füveskönyv
Ez az idézet már egészen fiatal korom óta meghatározó erővel hat rám s ahogy megyek előre az időben egyre jobban körvonalazódik számomra igazságtartalma.
Mint sok más embertársam, én is voltam életemben már sokféle szerepben, státuszban és változatosabbnál változatosabb helyeken dolgoztam. Ezek a helyek – bár látszólag különbözőek voltak – egyvalamiben mind megegyeztek: a „fizetett munka” mögött a háttérben mindig ott húzódott finoman az emberi kapcsolatok fontossága, melyben én folyamatosan arra törekedtem, hogy elsősorban ezek minőségét a tőlem telhető legjobb módon javíthassam/emelhessem.
Ha végigtekintek az életutamon, azt látom, hogy ahány helyen, ahány pozícióban tevékenykedtem, minden ott, akkor és éppen úgy volt jó ahogy, ugyanakkor „valahogyan” belül, mélyen – érzések szintjén – mindig is éreztem, hogy az én feladatom/hivatásom elsősorban a segítés: mások segítése, fókuszban a veszteségek, az életvég, halál-haldoklás, válás-elválás, gyász témája.
Mivel falusi gyermekként nőttem fel, életem része volt az egyszerűség, a természetesség, s ez akár a halálesetekre, gyászra és az azzal kapcsolatos szokásokra, rítusokra is igaz volt. Én még emlékszem az utcán lassan bandukoló fekete szemfedővel letakart koporsót vivő függönyös ablakú, halottas lovaskocsira a bóbitás lovakkal, amely házhoz ment, s csak a temetés napján vitte el a halottat. Kislányként több olyan temetésen is részt vettem, ahol még az ismerősök vitték vállukon a koporsót, s később, saját nagymamám holttestét is megnéztem 20 évesen.
Életem során több éven keresztül dolgoztam olyan területen – kórház, idősotthon – ahol a halál és a gyász a mindennapok része volt, s ebben egyre aktívabb és tudatosabb szerepet vállaltam. Ennek érdekében felnőtt fejjel, család és gyermekek mellett kezdtem el magamat ilyen irányban tudatosan képezni, s ez a folyamat – kisebb szünetekkel – a mai napig tart.
Személyes életutamba természetesen több trauma is beékelődött – noha ez mindenkire is igaz – én azonban a többséggel ellentétben szerencsének tartom ezt.
Szerencsésnek érzem magam, mert személyes, hitelesen átélt tapasztalatokra tehettem szert részint a halálközelség ill. a válás témakörét illetően is, s hálás vagyok a Sorsnak mindezért, hiszen csakis ezek által válhattam azzá mára, aki vagyok.
A világban szerzett e benyomásaim, saját megéléseim arra erősítenek rá, hogy óriási szükség van egyrészt arra, hogy a témát visszaillesszük a mindennapok természetes rendjébe, másrészt arra, hogy lehetőséget/kiutat mutathassunk egymás számára, mert kiút VAN mindig!
Hitem szerint mi mindannyian azért vagyunk e bolygón, hogy egymást tanítva tanuljunk egymástól. Mindannyian egy olyan „hátizsákkal jövünk”, amiben életleckéink csomagja található, azonban e leckék egyediek, mindenkié más.
Talán – s részben emiatt is – nem tartunk egyszerre ugyanott, de ebben az a szép, hogy ily’ módon lehetőségünk adódik arra, hogy azok, akik egy-két „paddal” előrébb ülnek egy témában az élet iskolájában, támogatni tudják azokat, akik esetleg kevésbé járatosak benne.
Én magam egy ilyen patrónusnak tartom magam, aki embertársait szolgálja, felvállalva a korrepetítor feladatkörének mindenkori felelősségét, mert hiszem, hogy ez a folyamat fontos része, s bár élet– és halál felett nem adatott az embernek hatalom, mégis adott helyzetben sokat tehetünk embertársainkért, miközben magunk is lelkileg fejlődünk, csiszolódunk.
Írjon nekem
Tel:
+36-30-1480-199
szilvisz@gyasztamasz.hu