A modern kor embere a halált egyfajta „büntetésnek” (Isten büntetése) és igazságtalanságnak érzi, az orvostudomány pedig kudarcnak, noha tekinthetünk erre akár oly módon is, hogy az élet valahol, valamilyen értelemben egyfajta ciklikus mintát követ az újrakezkezdés – kibontakozás – elválás/elengedés vonatkozásában. A mi dolgunk ebben az, hogy egyrészt felismerjük/tudatosítsuk mindezt, illetve megtanuljuk egyszerűen, természetesen kezelni az ilyen helyzeteket. Ez néha nehéznek tűnik, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy kérhetünk segítséget, támogathatjuk egymást, mert amikor gyászban vagyunk, gyengének, kevésnek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, s szeretnénk erőt, több erőt ahhoz, hogy túléljük. A gyász egy folyamat, mégpedig egyéni. Nem húzható rá egy mindenki számára megfelelő sablon, nem tüntethető el egy tabletta bevételével percek alatt, s egyikőnk számára sem elkerülhető.
Ha képesek vagyunk úgy szemlélni életünket, hogy az nem csupán „egy véletlenszerű esemény”, s a gyász életünk szükségszerű velejárója, akkor nyitottá válhatunk bizonyos dolgokra, s ilyen irányú érzelmeink megélése által sokat tanulhatunk, fejlődhetünk. Nagy utat tehetünk meg, melynek során idővel rájövünk, hogy az egyetlen gyógyító út számunkra magán a fájdalom megélésén keresztül vezet. Természetesen ez a fájdalom néha észveszejtőnek, kibírhatatlannak tűnhet, és mai világunkban nem igazán „megengedhető” megélése. Mindazonáltal fontos tudatosítani magunkban, hogy személyes erőnk a nehéz helyzetekben is lelkünk mélyén szunnyad, s belülről képes támogatni bennünket, s mivel bizonyos értelemben mindnyájan összetartozunk, csodálatos működésének köszönhetően, mások is adhatnak nekünk erőt, még ha eleinte csupán „apró cseppekben” is.